Anziksz a magyar-ukrán határról 2

Anziksz a magyar-ukrán határról

A sajnálatos események: az orosz-ukrán háború harci cselekményei miatt menekülők tömeges átkelése a magyar-ukrán határon, fogadásuk, ellátásuk, tervezett jövőjük kezdeti lépéseinek biztosítása, egészségi problémáik megoldása, utaztatásuk egésznapos tevékenységre kötelezte a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, az önkéntesek, a beregsurányi "házigazdák" lelkes csapatainak sokoldalú szakértelemmel, tapasztalattal felfegyverzett tagjait.

A szemet gyönyörködtető ősparkban található felújított valamikori úri kastélyban, a körülötte-mellette felépített sátorvárosban zajlott és zajlik ez az "esemény": keleti kapuhoz érkeznek a kisbuszok a határról, 12-15 menekülővel, ahol megkapják az első tájékoztatásokat, pihenhetnek, szomjat olthatnak, beharaphatnak és, amit mimikájuk, viselkedésük, szavakba formált gondolataik "elárulnak": oly sok megpróbáltatás, életveszély közepette megtett többnapos gyaloglás, utazás végeztével a békesség, az önzetlen segítőkészség oázisába érkeznek, sokan imát mormolnak, könnyeznek és tőlem /és társaimtól/ kérdezik: hogy kell magyarul mondani: köszönöm, amit felénk fordulva, majd a segítőközpontban gyakran ismételnek tapasztalható őszinteséggel, s mi örömmel konstatáljuk: visszaköltöznek a mosoly első jelei a gyötrelmekkel telített arcokba.

A nappali-éji történések színes szöttessé állnak össze, melyben a sötét árnyalatok dominálnak, de hellyel-közzel élénk kolorok is helyet követelnek az egyre terebélyesedő sors-szőnyegben, mert emberek szövik, akik küllemükkel, gesztusaikkal, zanzásított modatokba foglalt sorstörténeti tegnapjuk meg-és átéléseik szűkszavú ecsetelésével könnycseppeket kényszerítenek az érkezők és fogadók pilláira. Az elmondottak, elsírtak és hallottak beleégnek a fogadók őszinte részvétet nyílvánító retinájába, szívébe, emlékezetébe.

A határvonalat átlépő idős férfi szomjas, vizet kér. A fogadó kérdésére: milyen italt kíván: ásványvizet, üdítőt, gyümölcslevet, jön a válasz: vizet. Ásványvizes flakont bont a kérdező és pohárral együtt nyújtja az érkezőnek, aki remegő kézzel tölt és két-három korttyal kiissza a pohár és a flakon tartalmát, majd nyújtja a maradékot vissza. "Tarsa meg, ha kívánja igyon még!"

--Nem, nincs pénzem, hogy kifizesse--reagál.

--Nem kell fizetni, vigye, ingyen van!

--Hát, hogy lehet, hogy ingyen, hisz mindenért pénz jár..

--Itt nálunk nem, mert ha éhes enni is adunk, szeretetből van készítve, amiért nem kérünk pénzt.

--Hihetetlen, maguk mind ilyenek....?

--Tapasztalni fogja, hogy ilyenek vagyunk.

Kb. hat éves kislány áll meg egy méretes kartondoboz előtt, ami telítve van játékokkal, az egyik önkéntes biztatja: vegyél magadnak, amelyik tetszik. A kislány anyjára néz, aki bólint, a gyermek kivesz egy babát, magához szorítja majd anyjára nézve kérdezve: vehetek-e még Szásának egy kisautót, ő nagyon szereti az ilyen játékokat. Az anya elfordulva töröli könnyező szemeit, majd elmondja, hogy a kislány ikertestvére, Szása, otthon maradt a nagyszülőkkel, mert betegsége miatt nem vállalhatta az embert próbáló menekülést.

Tolószékes éltes férfi, kit lánya tol zsémbeskedik, mert egyik lábán nincs papucs. A fogadó megkérdezve: hanyas lába van,majd térül-fordul,hozza a vadonatúj papucspárt és kínálja az öregnek.

--Nincs pénzünk...

--Nem kerül semmibe, használja egészséggel!

A bácsi megilletődik, és azt kérdezi: Hogy mondják magyarúl: az Isten áldja magukat! Jön a válasz, ő meg ízeli és ismételgeti.

Feltűnően sokan hozták magukkal kisállataikat, első sorban cicákat, kutyusokat: pórázon, szállítóketrecben, vagy csak egyszerűen ölben, leggyakrabban gyerekek, magukhoz szorítva, féltve.

Ez a tény nem okozott gondot a fogadóállomáson, mert a tonnákban mérhető segélyek között állateledel is van, amit jóízüen fogyasztanak az éhes négylábúak kis gazdáik örömére.

Az egyik csoportban érkezők egyike, egy fiatal anya megkért: szeretne tőlem bizalmasan segítséget kérni, míg gyermeke, egy 7 év körüli kislány a sok játékban gyönyörködött és választott.

--Ebben a dobozban egy kimúlt kiscica van, a kisányom kedvence, aki úgy tudja, hogy a cicus alszik. El kellene temetni, de úgy, hogy a kisgazdája ne lássa. Szóltam az ügyeleteseknek, akik legott intézkedtek: különböző játékokkal, játékos foglalkozással lekötötték a kislány figyelmét , mialatt elszállították a tetemet.

Május derekán többször látott kárpátaljaiak látogatták a segítőközpontot azzal a nem is palástolt szándékkal, hogy segélycsomagokat szeretnének. Zömében karonülő, vagy éppencsak cseperedő purgyékukkal, olykor kettővel-hárommal támasztották alá igényüket. Kezdetben teljesült óhajuk, ugyanis humánus megfontolásból ehettek, ihattak az ingyenes büfében és segélycsomaggal távozhattak.

Egy napon egy 40 év körüli roma hölgy, aki szokatlanul, egyedül érkezett afelől érdeklődött: hol találja a polgármestert, beszélni óhajt vele. Mivel nem menekült volt, érdeklődni kezdtem: milyen szándékkal, céllal. Azt válaszolta: ismeri a település vezetőjét, mert előtte tett állampolgársági esküt nyolv éve s most azt akarja: vegye vissza a polgármester a magyar állampolgárságát, mert kettős állampolgárként nem kap segélycsomagot, viszont ukrán polgárként jogosult lesz rá. Ő ezt tudja, mert a táborukban élő földieji, akik csak ukrán állampolgárok, hol Barabáson, hol Tiszabecsnél, hol Lónyán átlépve hozzák a sok segélyt, amit otthon árusítva szépen megélnek.

Elutasításunkra hangosan, roma nyelven reagállt, amit nem értettünk.

Megrázó jelenet rántott vissza a realításba: az éppen beérkező buszból tizenketten szálltak ki, Vinnyicából és Nyikolájevből érkezők, köztük egy 6 éves kislány édesanyjával egyetemben. A gyermek, mikor megpillantotta az éppen autójukból kiszálló határőröket, akik megszokott látogató ellenőrzésre érkeztek, anyja lábaiba kapaszkodva ordításba forduló sítrsba kezdett. Nem értettük ezt a reakciót, próbáltuk nyugtatni, de eredménytelenül. Édesanyja ölébe vette, simogatta, nyugtatta becézve. Mikor az elhaladó egyenruhások eltüntek a fordulóban, akiket sírás közben is szemmel követett, kezdett szepegve megnyugodni. Édesanyja magyarázta meg a történtet: egy Nyikolájev-i környéki faluban laktak, szép időben a gyerek kinn az útszéli tisztáson játszadozott korabelieivel, mikor hatalmas robbanás rázta meg a levegőt, majd a faluba vezető úton katonai járművek közlekedtek, melyekről a leugráló katonák, beérkezve a faluba, ordítozva terelték a gyerekeket. Azóta a gyerek, ha egyenruhást látott reszketve sírni kezdett, mint most is.

Kb. egy óra elteltével, a kislány már önfeledten játszott új barátnőivel a részükre kialakított játszótéren.

Az anya ötvenkét éves és fia, Fegya 32 éves fiatalember Javorovó melleti faluból érkeztek/ az előbbi település járásában, a Kárpátok keleti lejtője alatt található nagy katonai létesítmény és gyakorló tér/ minimális csomag nélkül. Érdeklődésünkre az anya elmondta jöttük okát:

--A fiam, Fegy beteg immáron tíz éve, láthatják kötött testartását, imbolygó járását, majdhogynem érthetetlen beszédét /meggyőződtünk a hallottakról/. Középiskolás tanulmányait követően vegyészmérnöki fakultáson tanult a Ivivi egyetemen, ahonnan katonai szolgálatra parancsolták, vegyi felderítőknél szolgált. Másfél év elteltével értesítést kaptam: Ivivi katonakórházban kezelik, meglátogathatom. Rohantam gyermekemhez, akit testileg-lelkileg leromlott állapotban találtam. Érdeklődésemre: mi történt, mi a betegsége azt válaszolta: nem tudja, az orvosok sem adtak felvilágosítást valamiféle katonai titokra hivatkozva. Hetekig volt kórházban, állapota egyre romlott: beszéde döcögős, járása imbolygó lett, miközben eszméletvesztéssel járó görcsös rohamai voltak. Úgy három hónapra rá két katonával kisérve hazaérkezett még súlyosabb állapotban, mint volt annak előtte. Hiába vittem orvosokhoz, akiket csak ajánlottak, a rengetek beszedett gyógyszer ellenére sem javult állapota, még a diagnózist sem közölték velem, csak valami gyulladás következményeként kialakult sérült agyfunkcióról beszéltek /ez volt a zárójelentésben is/. Végső kilátástalanságomban füvesasszonyokhoz fordultam, akik általuk összeállított teát adtak, ami hozott némi javulást: a görcsös rohamai ritkábbak és rövidebbek lettek...

Négy napja borzasztó robbanásokra ébredtünk, Javorovó környékét rakétákkal lőtték az oroszok. A fiam úgy megíjedt, hogy nagy rohamot kapott, fél napig eszméletlen volt, s mikor eszmélt --némi pihenést követően-- elindultunk Kárpátaljára, onnan ide, mert azt mondták: itt híres orvosok vannak, nagyon fejlett az egészségügy, segíteni fognak.

Fegyát és édesanyját még aznap fogadták a Debreceni Orvostudományi Egyetem klinikáján.

Ezután, s a többi, szívszorító eset után, a sors engesztelő ajándékaként feszültségoldó, megmosolyogtató eset történt: az érkező kisbusszal / a 10-12 személyt szállító buszok 24 órás ügyeletük folyamán 60-80-szor fordulnak/ 8 roma asszony és hat gyerek érkezett, mind kárpátaljai, a nagyszőlősi járásból. Azonnal vizet, ételt, pelenkákat követeltek, s nem maradtak, Budapest volt az uticéljuk. A láthatóan vezetőszerepet betöltő idősebb nő azt kérdezte: oszt nem-e itt jött át az embere, aki kerekesszékben él, mert nincs egy lába, és keresi. Nemleges válaszunkra és természetszerű kérdésünkre: mikor történt az átlépés, jött a válasz: úgy 8 éve.

Mialatt, megszánva, igyekeztünk segíteni a gyermekeknek, a "főnök" megint meglepett: az asztalon található információlapok egyikét mutatva megkérdezte: ezen mi van? /munkavállalási lehetőségeket tartalmazott /.Pénzt lehet keresni -- mondtam. És hogy? -- csillantak szemei. --Munkát ajánlanak, amiért pénz kap. Nem titkolt utálattal dobte el a lapot:Itt se haggyák élni a romákat,csak dógoztatnák?!